L. Ritók Nóra
Amiért nem lehet feladni
Sokat változott a viszonyulásom mindenhez, mióta ebbe az egészbe belefogtam. Az elején kétségbeesett dühöt éreztem minden látványtól, ami a mélyszegénységben fogadott. Azonnal segíteni akartam, mindenen és mindenkin, hogy ne azt lássam, ne azt a tekintetet, környezetet, nyomorúságot.
Később rájöttem, hogy a tűzoltás semmit nem jelent ebben az egészben. Akkor kezdődött az okok keresése, a megértése ennek az egésznek.
Egy hihetetlen tanulás ez, amiben a nyomorúság látszati képe lassan egy többszereplős, generációs összefüggés-halmazzal töltődik meg, rendszerszintű működési hibák rajzolódnak ki, amiben a tudatos és nem tudatos hatások bilincsként tartják ott a bele születetteket.
Azt hiszem, ami itt tart, ebben a képtelen küzdelemben, az az eleve elrendeltség érzésének a megtapasztalása. Ez nem hagy nyugodni, ezt nem bírom elviselni, e miatt érzek dühöt, ezért keresem a megoldást. Az, hogy ritkaság számba megy a nyomorúság ördögi körének a megszakítása, hogy egy gyerekről már a születése pillanatában meg tudjuk jósolni, mi lesz vele, és látni, ennyi év után, hogy a jóslat be is válik. Azt érezni, hogy a többségük minden küzdelem ellenére ugyanazt az utat járja be, mint a szülei. Azt látni, hogy ez nem „akarás” kérdése, hanem egy sokkal bonyolultabb problémahalmaz, amiben már rég nyoma sincs a hitnek, hogy neki lehetne másképp.
A pozitív elmozdulásokat leamortizáló hatások pedig nem csökkenek. A generációs szegénységben élő gyerekekre irányuló intézményi hatások, legyen az az oktatási, az egészségügyi, vagy a szociális rendszerből érkező, leamortizálódnak a családban.
Mert ahol nincs beszélgetési, mesélési, olvasási kultúra, ott másként szerveződik az élet. Ahol nincs legális, értékteremtő munkavégzés, ott nem ennek az üzenete épül be életvezetési stratégiaként. Ahol a dohányzás vagy a herbál stresszoldóként, az energiaital doppingszerként a mindennapok része, és az egészséges táplálkozásnál fontosabb, hogy legyen tele a has, vagy a fogápolás egyetlen útja a kirohadó fog kihúzatása, ott nem fog megalapozódni az egészségre törekvő élet. Ahol a fogyasztói világ hatásával szemben védtelenül sodródnak bele az eladósodásba, mert csak annyi van meg, hogy akarják ők is azt, amit más, ott nem alakul ki pénzügyi tudatosság.
Ma már oldalakon át tudnám sorolni a gyerekek közegében a másként élésre hatás akadályait. És közben látom már azt is, hogy az egésznek az újratermelésében mennyire benne van a rendszer. Leginkább persze az esélykiegyenlítésre képtelen iskolarendszer, amiben nem jutnak el a szakmaszerzésig, nem kapnak pénzügyi ismereteket, alapkészségeket is csak hézagosan, világlátást meg pláne nem.
Formálja hát őket tovább az, ami a szüleiket. A lakhatási szegénység, a feketezónában körvonalazódó túlélési stratégiák, a családban átörökített konfliktuskezelés, szokás- és értékrend, amire ráerősít a többségi társadalom hibáztató, kirekesztő viszonyulása.
A megszülető gyerekek sorsa pedig borítékolható. Ezt nem bírom elviselni. Ezért dolgozunk az Igazgyöngyben, hogy megértsük, megértessük a probléma bonyolultságát, és partnerré tegyük a lehető legtöbb embert ebben a küzdelemben. Akik benne élnek, őket azért, hogy megértsék, vannak másféle életstratégiák is. Akik meg távol tőle, ők meg azt értsék meg, hogy ezen mindannyiunk jövője múlhat. Mert az eleve elrendeltségben növekvő lakosságszám egyszer elér egy kritikus tömeget, ami kezelhetetlen helyzetet teremthet. Ezt kellene megelőzni…. míg nem késő.
Sokat változott a viszonyulásom mindenhez, mióta ebbe az egészbe belefogtam. Az elején kétségbeesett dühöt éreztem minden látványtól, ami a mélyszegénységben fogadott. Azonnal segíteni akartam, mindenen és mindenkin, hogy ne azt lássam, ne azt a tekintetet, környezetet, nyomorúságot.
Később rájöttem, hogy a tűzoltás semmit nem jelent ebben az egészben. Akkor kezdődött az okok keresése, a megértése ennek az egésznek.
Egy hihetetlen tanulás ez, amiben a nyomorúság látszati képe lassan egy többszereplős, generációs összefüggés-halmazzal töltődik meg, rendszerszintű működési hibák rajzolódnak ki, amiben a tudatos és nem tudatos hatások bilincsként tartják ott a bele születetteket.
Azt hiszem, ami itt tart, ebben a képtelen küzdelemben, az az eleve elrendeltség érzésének a megtapasztalása. Ez nem hagy nyugodni, ezt nem bírom elviselni, e miatt érzek dühöt, ezért keresem a megoldást. Az, hogy ritkaság számba megy a nyomorúság ördögi körének a megszakítása, hogy egy gyerekről már a születése pillanatában meg tudjuk jósolni, mi lesz vele, és látni, ennyi év után, hogy a jóslat be is válik. Azt érezni, hogy a többségük minden küzdelem ellenére ugyanazt az utat járja be, mint a szülei. Azt látni, hogy ez nem „akarás” kérdése, hanem egy sokkal bonyolultabb problémahalmaz, amiben már rég nyoma sincs a hitnek, hogy neki lehetne másképp.
A pozitív elmozdulásokat leamortizáló hatások pedig nem csökkenek. A generációs szegénységben élő gyerekekre irányuló intézményi hatások, legyen az az oktatási, az egészségügyi, vagy a szociális rendszerből érkező, leamortizálódnak a családban.
Mert ahol nincs beszélgetési, mesélési, olvasási kultúra, ott másként szerveződik az élet. Ahol nincs legális, értékteremtő munkavégzés, ott nem ennek az üzenete épül be életvezetési stratégiaként. Ahol a dohányzás vagy a herbál stresszoldóként, az energiaital doppingszerként a mindennapok része, és az egészséges táplálkozásnál fontosabb, hogy legyen tele a has, vagy a fogápolás egyetlen útja a kirohadó fog kihúzatása, ott nem fog megalapozódni az egészségre törekvő élet. Ahol a fogyasztói világ hatásával szemben védtelenül sodródnak bele az eladósodásba, mert csak annyi van meg, hogy akarják ők is azt, amit más, ott nem alakul ki pénzügyi tudatosság.
Ma már oldalakon át tudnám sorolni a gyerekek közegében a másként élésre hatás akadályait. És közben látom már azt is, hogy az egésznek az újratermelésében mennyire benne van a rendszer. Leginkább persze az esélykiegyenlítésre képtelen iskolarendszer, amiben nem jutnak el a szakmaszerzésig, nem kapnak pénzügyi ismereteket, alapkészségeket is csak hézagosan, világlátást meg pláne nem.
Formálja hát őket tovább az, ami a szüleiket. A lakhatási szegénység, a feketezónában körvonalazódó túlélési stratégiák, a családban átörökített konfliktuskezelés, szokás- és értékrend, amire ráerősít a többségi társadalom hibáztató, kirekesztő viszonyulása.
A megszülető gyerekek sorsa pedig borítékolható. Ezt nem bírom elviselni. Ezért dolgozunk az Igazgyöngyben, hogy megértsük, megértessük a probléma bonyolultságát, és partnerré tegyük a lehető legtöbb embert ebben a küzdelemben. Akik benne élnek, őket azért, hogy megértsék, vannak másféle életstratégiák is. Akik meg távol tőle, ők meg azt értsék meg, hogy ezen mindannyiunk jövője múlhat. Mert az eleve elrendeltségben növekvő lakosságszám egyszer elér egy kritikus tömeget, ami kezelhetetlen helyzetet teremthet. Ezt kellene megelőzni…. míg nem késő.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése