A város arcai

(Fotó: Tomka) 

 
 Az alföldi mezőváros jellegzetes képe: széles út, bicikli, rajta egy zsák termény meg két biciklikas. Régen kantakasnak hívták, ebben szállították a tejet a tanyáról, a vizet a közkútról. És többnyire valóban a kosárfonáshoz használt fűzből készült. Ebbe a műanyagba a kanták már nem férnének bele, tejet, vizet se szállítanak már.

 

Boldizsár Ildikó: Hogyan szerzett vizet a kiszáradt kút?

Egyszer volt, hol nem volt, nem is messze innen volt, volt egyszer egy kút. A mező közepén álldogált egymagában, de soha nem volt egyedül. Hajnalban csorda kolompolása ébresztette, a bivalyok érkeztek hozzá vízért. Aztán sorra jöttek a többiek is. Az őzek és a szarvasok kimerészkedtek az erdőből, hogy a kútnál ők is a szomjukat oltsák, és hamarosan a vaddisznók is megérkeztek vadmalacaikkal. A kút örvendezve várta őket, és büszke volt rá, hogy ilyen sok teremtményt tart jól a vizével. Szívesen hallgatta, mit beszélnek körülötte az állatok, és hogyan nevelik a vaddisznók az egymást lökdöső vadmalacokat. Olykor egy-egy vándor is megállt mellette, ivott a vizéből, majd hátát a kútnak döntve megpihent. A madarak is mindennap felkeresték, felröppentek a kút szélére, és elmesélték neki, hol jártak, mit láttak. A kút azonban nem szólt senkihez, csak állt a mező közepén és mosolygott.Egyszer az egyik tengelice egy magocskával a csőrében röppent a kútra, s amikor köszönésre nyitotta a csőrét, a mag kihullott, és a kút mellé esett. A tengelice hiába kereste a magot egész nap, sehol sem találta. Nem is találhatta, mert a mag jó mélyre esett, és azonnal befúrta magát a földbe. Ott éldegélt, ott növekedett egy ideig, majd egy tavaszi reggelen kidugta a fejét a földből egy icipici ág. Az ág nőtt, növekedett, kicsi fává serdült, majd ahogy múltak az évek, óriási tölgyfa lett belőle. Attól kezdve a vándorok már nem a kútnak támasztották a hátukat, hanem a fa törzsének, és a madarak a kút széle helyett a lombkoronában húzták meg magukat. De a kút nem szomorkodott emiatt, szilárdan állt a helyén, a mező középen, és csak mosolygott és mosolygott.A tölgyfa sosem beszélgetett a kúttal, éldegéltek egymás mellett szótlanul. A kút nem akarta beszéddel zavarni a fát, de sokat gyönyörködött benne, mert ahogy a tölgy egyre szebb, egyre terebélyesebb lett, a kútnak is egyre több jutott az árnyékából. A tölgyfa tisztelte a kutat azért, hogy mindenkit meg tud itatni, s jól tudta, hogy a kút vize nélkül az ő élete sem tartana sokáig: elsatnyulna, kiszáradna, lombját vesztené.Történt azonban egyszer, hogy a kút úgy érezte, kevesebb vize van, mint amennyi az előző nap volt. Egy pillanatra megijedt, de aztán megnyugodott, mert látta, hogy ennyi víz is elég a szomjazóknak. Ám a víz másnap megint kevesebb lett, harmadnap még kevesebb, aztán még kevesebb és egyre kevesebb... A tizedik napon aztán a kút arra ébredt, hogy már egyetlen csöpp vize sincs.– Jaj, mi lesz most a bivalyokkal, az őzekkel, a szarvasokkal, a vaddisznókkal meg a vadmalacokkal? Mi lesz most a vándorokkal? – jajdult fel hirtelen.– És mi lesz velem? – nyögte mellette a tölgyfa.– Veled? – csodálkozott a kút. – Miért, mi történt veled?– Nekem is te adsz inni, én is a te vizedből táplálkozom. Ha te kiszáradsz, én is elpusztulok.A kút meglepődött. Azt tudta, hogy az állatok az ő vizéből táplálkoznak, no de hogy a hatalmas tölgyfa is? Ezt igazán nem gondolta volna. Ám hiába törte a fejét, elképzelni sem tudta, hová tűnt belőle a víz, igaz, azon sem gondolkodott még soha, hogy eddig honnan volt benne oly bőségesen. – Nem tudom, mi történhetett – töprengett hangosan a kút. – Egyszer csak elapadt a vizem, és igazán nem tudom, mit tehetnék most.A tölgyfa gondolkodóba esett. Amennyire tudta, kinyújtóztatta a törzsét, és körülnézett a vidéken. Hatalmas mezőt látott maga előtt fákkal és virágokkal borítva, de hiába fordult jobbra, hiába fordult balra, folyónak vagy pataknak nyomát sem látta. Akkor feltekintett az égre és esőfelhőket keresett, hátha azok hoznak majd a kútnak vizet. De hétágra sütött a Nap, erősen perzselte a tölgyfa kíváncsiskodó leveleit, így a tölgyfa jobbnak látta, ha nem nyújtózik tovább.– Egyetlen folyót vagy patakot sem látok errefelé – hajolt le a kúthoz. – És egyetlen esőfelhő sincs az égen.– Akkor ez azt jelenti, hogy bizonyára hamarosan meghalok – gondolta a kút, és sajnálni kezdte az őzeket, a szarvasokat, a bivalyokat, a vaddisznókat és a vándorokat.A tölgyfa mintha kitalálta volna a kút gondolatát, így szólt hozzá:– Meg kell találnod a vizeket. Ha azok nem jönnek el hozzád, neked kell értük menned.A kút nagyot nevetett a tölgyfa ötletén.– De hiszen én nem tudok járni! – kacagott.– Dehogyisnem! – zörögték a tölgyfa ágai.– Száz éve állok már ezen a mezőn, de még soha egyetlen lépést se tettem! Hogyan is tudhatna járni egy kút?– Egyszerűen – felelte a tölgyfa. – Nem előre meg hátrafelé kell menned, úgy, ahogy a vándorok meg azállatok teszik, és nem is felfelé, ahogy a madarak. Egy kút csak kút módjára járhat.– Kút módjára? – csodálkozott a kút. – Hát azt meg hogyan kell csinálni?– Mi sem könnyebb annál! – nevetett a tölgyfa. – A kutak csak lefelé tudnak járni. Ahhoz, hogy vizet találj, neked is mélyebbre kell ereszkedned.A kút elgondolkodott. Nem bízott a tölgyfa ötletében, hiszen sosem hallott még járkáló kutakról, de amikor másnap hajnalban meglátta a vizet hiába kereső őzek szomorú szemét, nagy elhatározásra jutott.– Megpróbálom – mondta a tölgyfának. – Hogyan kezdjek hozzá?– Először is meg kell tanulnod nyújtózkodni – magyarázta a tölgyfa. – Nézd meg, én hogyan csinálom.Azzal a tölgyfa kiegyenesítette törzsét, megigazgatta ágait, és elkezdett nyújtózkodni az ég felé. Legfölső ágait olyan magasra emelte, hogy a kút el sem látott odáig.– Ugyanezt kell neked is csinálni – kiabált le föntről a tölgyfa. – Azzal a különbséggel, hogy neked lefelé kell megnyújtanod magad. Meglátod, sikerülni fog!A kút nagyon szerette volna, ha a tölgyfának igaza van, ezért nekikészülődött a feladatnak. Megigazgatta száz éves köveit, gondolatban megsimogatta az oldalán megbújó mohákat és apró élőlényeket, majd odasúgta nekik:Kapaszkodjatok belém erősen! Indulunk!– Azzal elkezdte nyújtóztatni a tagjait. Csak úgy recsegtek-ropogtak a kövek, ahogy a kút megpróbált mélyebbre jutni. Dübörgött a föld, egy pillanatra még a tölgyfa is kibillent egyensúlyából. De hiába volt minden igyekezet, a kút csak egy kicsivel tudott mélyebbre kerülni.– Nem sikerült – mondta fának.- Próbáld meg újra – biztatta őt a fa –, most csináld sokkal erősebben!A kút megpróbálta. Összeszedte minden erejét, de hiába. Úgy kiszáradt már alatta föld, hogy még csákánnyal sem lehetett volna fellazítani.– Nem tudom megcsinálni, bármennyire akarom – mondta végül a tölgyfának. – Túl öreg vagyok már ehhez.A tölgyfa belátta, hogy a feladat meghaladja a kút erejét. Hogyan is tudna egy százéves kút megtanulni járni! – Ne sírj! – vigasztalta a fa a kutat. – Majd kitalálunk valami mást. És a tölgyfa gondolkodott és gondolkodott. Gondolkodott egy napig, de nem jutott eszébe semmi. Gondolkodott két napig, de még mindig semmi ötlete nem volt. A harmadik napon azonban felkiáltott:– Megvan! Ha te nem tudsz elmenni a vizekért, majd elmegyek én értük.A kút értetlenkedve nézett a tölgyfára. – Hogyan? Járkáló tölgyfákról sem igen hallottam még!– Nem is hallhattál. Ámbár a legöregebb fák azt mesélik, hogy egyszer egy fenyőfa megtanult járni, de annyi baja lett belőle, hogy inkább abbahagyta a jövés-menést. Azt hiszem, az lehetett vele a baj, hogy ő is a vándorok módjára képzelte el a lépegetést. Pedig megtalálhatta volna mindazt, amit keres, ha fa módjára teszi ugyanezt!– Fa módjára? – csodálkozott a kút. – Hogyan lehet fa módjára járkálni?– Éppúgy, mint kút módjára – jelentette ki a fa. – Nem előre és hátra, jobbra és balra kell elindulni, hanem lefelé és fölfelé. De arra gondoltam, hogy ha kicsit abbahagyom a fölfelé nyújtózkodást, és e helyett a gyökereimmel fogok elindulni, talán bejárhatom a földalatti birodalmakat, és megtalálhatom az elveszett vizeket.A kútnak tetszett az ötlet. – És nem fogsz félni a föld alatt? – kérdezte.A tölgyfa elmosolyodott.– Majd arra gondolok, hogy az ágaim és a leveleim, no meg a törzsem is a föld felett vannak, és a Nap fényével etetnek engem. Meg arra – nézett gyöngéden a kútra –, hogy te visszavársz engem a vizekkel együtt.Mindketten elhallgattak. A kút azért, mert kaparta valami a torkát, a fa pedig azért, mert máris elkezdte a készülődést. Tudta, ahhoz, hogy sikerrel járjon, néhány napra meg kell változtatnia a rendet: nem a gyökereknek kell táplálniuk a fa többi részét, hanem a törzsnek, az ágaknak és a leveleknek a gyökereket, hogy azok minél messzebbre juthassanak. Igaz, így néhány napig nem fog majd nőni, de mi ez ahhoz képest, hogy talán visszaszerezheti a kútnak a vizet!Amikor feljött a Nap, a tölgyfa megkezdte vándorútját. Törzsét szilárdan a földhöz szorította, és elkezdte nyújtani a gyökereit. És anélkül, hogy megmozdultak volna, vele tartottak az ágak és a levelek is, együtt keresték az elveszett vizeket.Sokáig barangolt a tölgyfa a föld mélyén, de nem félt és nem is tévedt el. Az ötödik napon azonban megállította valami, és hiába erőlködött, nem tudott tovább haladni, gyökerei minduntalan beleakadtak valamibe. A Pannon Tükör 2009/5Irodalmi Tükör35fa szemügyre vette az akadályt. Egy hatalmas kő feküdt előtte. A tölgy mindent megértett. Rájött, hogy a kő nemcsak az ő útját zárja el, hanem a vizekét is. Bizony, a kő nem engedte a kúthoz a földalatti patakokat és csermelyeket!– Te zártad el a kúthoz vezető utat? – támadt a kőre a tölgyfa.– Miféle kúthoz vezető utat? – lepődött meg a kő. – Én csak ideestem egy napon, és soha semmiféle kútról nem hallottam.Ekkor a tölgyfa elmesélte a kőnek, hogy áll a mező közepén egy százéves kút, akinek egyik napról a másikra kiszáradt a vize, s most nem tud inni adni sem az őzeknek, sem a szarvasoknak, és a vaddisznók meg a vándorok is szomjasak maradnak. Nem is beszélve a fákról!A kő elszomorodott.– Nahát, nem is tudtam, hogy ennyi bajt okoztam! És igazán szívesen elgurulnék innen, hogy a kút újra kapjon vizet, csak az a baj, hogy nem tudok.A tölgyfa felsóhajtott: – Milyen jó, hogy nem egy gonosz kő zárta el az utat – gondolta, és a kőhöz fordult.– Ha segítek neked, arrébb gurulsz? – kérdezte.A kő boldogan beleegyezett. Akkor a tölgyfa gyökerei körbefonták a követ, és jó erősen megszorították. A kő is belekapaszkodott a gyökerekbe. Vártak néhány pillanatig – közben a kútra meg a szomjazókra gondoltak –, majd a tölgyfa megragadta a követ, és arrébb lódította.Abban a pillanatban, ahogy a kő elkerült a helyéről, a vizek hangos zubogással megindultak a kút felé, és folytak, folytak rendületlenül. Most már semmi nem állta útjukat. A tölgyfa megköszönte a kőnek a segítséget, és ő is elindult hazafelé. Mire a mezőre ért, a kút már megtelt vízzel, és éppúgy mosolygott, mint régen. Hamarosan megjelentek körülötte a bivalyok, az őzek, a szarvasok, a vaddisznók és a vándorok. Többé nem is maradhat senki szomjas azon a mezőn, ahol egy tölgyfa őrzi a vizeket.

70 nap után

után véget ért a Színház- és Filmművészeti Egyetem hallgatóinak egyetemfoglalása. Korrekt módon, a járvány miatti rendelkezéseket betartva megszüntetik a blokádot. 

Most is méltósággal, intelligensen reagáltak, mint mindeddig, szemben az ellenük fellépők nagyobbik részével. A molinót megfordították, középre és a tenyerekre a vörös kereszt került. 

Még nem telt egy nap a rendkívüli jogrend bevezetése óta, már is itt az alkotmánymódosítás. Többek között arról is, mi az közpénz? Hogy az alapítványoknak átnyomott pénzek ezután nem minősülnek annak...

Meg a gyerekek védelme. 

A mai, sokszor mélyszegénységben élő gyerekeket, az oktatás problémái mellett tényleg az fogja megvédeni, ha benne lesz az alkotmányban, hogy "az anya nő, az apa férfi"...?  Tényleg most és gyorsan erről kellett rendelkezni?

Mit lehet erre mondani...?

Ps.

Ez pedig Demeter Szilárd, a PIM igazgatójának maszkja .Azért nagyítottam rajta, hogy biztosan el lehessen olvasni. Csak őszintén, felemelt fejjel....

Koronavírus

 

Hozzánk is bekopogott. Nagy valószínűséggel. Balázs, Boróka lázas, Andrea nem érez szagokat. Olivérnek nincsenek tünetei - vagy titkolják előlem, mert tudják, hogy őt különösen féltem.

Tesztelni nem jönnek ki, a magántesztelésre is hetek múlva lehet időpontot kapni+ 5 nap az eredmény. Andrea a kórházban dolgozik, teszt mégsincs. Maradjanak otthon.

Gabiék a zsúfolta tanáriban, a zsúfolt tantermekben, igazoltan koronavírusos kollégák és gyerekek  között. Teszt, kontaktkutatás nincs, viszont vannak ésszerűtlen rendelkezések. Az osztály egyik fele karantérban, digitális oktatást kap, a közös csoport másik fele "maradjon otthon." Fertőzött ikerpár - mesélte valaki - az egyik karanténban, a másik jár iskolába. Nusi szerint a fiatalok, akik tehetnék, se teszteltetik magukat, mert félnek, hogy kiesnek a munkából, aki tszteltetne, mert nem szeretne veszélyeztetni másokat, nem jut teszthet.

Közben mi vagyunk Európa legjobb egészségügye. Számok minden nap, de minek is? Közük nincs a valósághoz.

A bosszankodás gyengíti az immunrendszert.

Én maradok Luthernél: 

′′ Imádkozni fogok Istenhez, hogy kegyesen őrizzen meg és védjen meg minket. Magam pedig fertőtlenítek, segítek frissen tartani a levegőt, gyógyszert beadni és azt magam is beszedem.

Elkerülöm a helyeket és az embereket, amikor nem szükséges a jelenlétem, nehogy engem megfertőzzön, majd másokat is megfertőzzön a hanyagságom, ami esetleg halálukhoz vezet.

Ha Isten el akar vinni, tudja, hol talál meg. Addig is azt teszem, amit elvár tőlem, és nem leszek felelős a saját halálomért vagy mások haláláért. De ha a szomszédomnak szüksége van rám, nem kerülöm, hanem bátran megyek hozzá.

Az istenfélő hit tehát nem tapintatlan, nem vakmerő, és nem is teszi próbára Istent.”

Szabó T. Anna

 

Túléltem a krisztusi kort, menthetetlenül felnőttem. A harmincnegyedik születésnapomra vastag, puha bőrfedelű füzetet kaptam édesanyámtól, egy maga írta könyvet. Soha fontosabb ajándékot: a családom történetét írta le, az anyai ágét, olyan emberek életét, akik maguk nem írtak le soha semmit – talán a szándékuk is az volt, hogy nyomuk se maradjon ezen a keserves világon. Én mégis kíváncsi vagyok rájuk, hosszan nézem a fényképeken a lencsébe bámuló, bizalmatlan arcokat. Őbelőlük lettem? Egy ükapa orra, egy dédanya arccsontja – gesztusok, mozdulatok ismétlődnek bennem, egészen olyan apróságokig, mint hogy szeretem a hárászkendőt, vagy alázatosan lesimítva hordom a hajamat. Ott vannak a képen a keleties vonású magyarfenesi szénagyűjtő nők: az arcuk csupasz a déli verőfényben, a hajuk kendő alatt vagy szigorú lófarokban. Sokuknak már a nevét sem lehetne kideríteni, de bennem vannak, mozognak velem, mint lepedőben a kísértetek.

Hányfelé ágazik egy családfa, hány történetet, hányféle embert mutat – a ridegség vagy a győzedelmes szeretet regényes meséjét, a vak szigor traumáit és az akolmeleg összefogás megnyugtató erejét, nehézségeket és váratlan csodákat. Történeteket, amelyekkel boldogan azonosulok, és bűnöket, amelyeket legszívesebben kitörölnék az emlékezetemből.

Órákon át olvastam a könyvét – izgalmas volt, fájdalmas, éles. Csodálkoztam és mosolyogtam, de sírtam is, a számat harapva a tehetetlen haragtól. Szinte mindenki halott már, nem lehet segíteni, nem lehet megváltoztatni semmit. Nem lehet visszaadni nekik azt sem, amit a huszadik század, ez a szűk homlokú, vérszomjas tábornok elzabrált. Az emlékezés éles fényében, a tisztázás szándékának kutató reflektorsugarában állnak a nagyszüleim, dédszüleim, és hunyorogva figyelik, hogy mit kezdek az életükről való tudással.

Szépen ír édesanyám, odafigyel a részletekre: apró megfigyeléseket, emlékfoszlányokat rögzít, amelyeket a történelem nem ismer, ám a családi elbeszéléseknek és legendáknak fontos elemei. Két világháború prédálta végig a közvetlen őseim történetét, határok és rendszerek változtak, és mégis: a gyermekkor apró emlékei és titkai legalább annyira meghatározzák a családok sorsát, mint a bombázások és a diktatúrák. Ezeket a kinagyított pillanatokat érzem a legközelebb magamhoz: nemcsak olvasói, de írói szemmel is izgalmasak, és olyan intenzíven átélhetők, mintha saját emlékek volnának.

Láttam egy jelenetet, nem hagy nyugodni, és azóta a családról való gondolkodásomnak egyik talpköve. Írni akartam belőle valamit, felhasználni, de túl nyers, túl elemi ahhoz, hogy képzeletemmel megszínesítsem

Tél volt? Ősz volt éppen? A részletek elmosódnak, csak a történet gerince látszik már. Legyen akkor tél, verőfényes vasárnap délelőtt. A kétéves fiammal zötyögünk a trolin a Liget felé. Egy család utazik velünk, szépek, rokonszenvesek: a törékeny, szőke kontyos, nagyon fiatal mama két kisiskolás lányával, mellén kendőbe kötve az egészen pici baba. A fiús arcú, erősen borostás férj morcos, álmosnak vagy másnaposnak látszik, mégis nyugalmat, biztonságot sugároznak így együtt. Nem szólnak, néznek ki az ablakon, de amikor a liget szélén leszállnak, az apa gyöngéden leemeli a magas lépcsőről a lányokat, aztán indul előre. Én is lesegítem a fiamat, bóklászni kezdünk a fák közt. Már jóideje sétálgatunk csendben, amikor egyszerre öblös üvöltés harsan – egy férfi ordít, dühösen, fájdalmasan, kétségbeesetten: „Hagyjatok békén! Nem értitek? Hagyjatok végre békén!”

Felkapom a fejem. A hang annyira agresszív, hogy egy pillanatig magam is megrémülök. Visszhangzik az út, megrezzennek a kopasz fák. Az előbbi apa kiabált, már csak a hátát látni, sebesen és elszántan távolodik, kicsi, messzi figura a sötét törzsek sorfala közti keskeny úton. A két kislány leszegett fejjel, behúzott vállal, de elemi bizalommal követi. Az anya szorítja a kezüket, megy az ura után, pár lépés biztonságos távolságot tartva, megy görnyedt elszántsággal, mintha zsinóron húznák, s akár a batyut, viszi magán a legkisebb gyermeket, aki végigalussza az egészet, neki csak az anyja szapora szívdobogása a fontos, az apja mennydörgését meg se hallja.

Nézem őket és ott megyek velük én is, át a hosszú fasoron, ki tudja, meddig. Ott megyek az apával, aki most legszívesebben köveket szedne a földről fekete haragjában, úgy zavarná el őket magától, mint a kutyákat, mert nincs egy pillanat nyugta, nincs menedéke a nyüzsgő-mozgó és már csak puszta létükkel is provokáló, csillogó szemű kicsi nőktől, koloncként lógnak a nyakában, erejét szívják, idejét vesztik, idegét őrlik, rést se hagynak a szabadságának. Rohan hosszú, keserű léptekkel, zihálva szedi a levegőt, és nem néz hátra, mert tudja, hogy úgyis ott jönnek mögötte. Legalább, amíg utolérik, addig egyedül van, addig is levegőt vehet, nézhet, élhet. Elszántan és magányosan. És ott megyek a nőkkel, akik lépkednek a nyomában, mert nem tehetnek másként. Követik a vakszeretet parancsát, és követik azt, aki fogja-emeli és szereti őket, és akit a vesztes tapasztalatával, de a titkos győztes biztos öntudatával megértenek – és sajnálnak. Makacs kitartásuk nem azt üzeni: ne menj el, hanem azt: úgysem tudsz elmenni.

Erős a szeretet, mint a halál. Csak most, ahogy megint átélem és belélegzem a jelenet megválthatatlan fájdalmát, csak most jutnak eszembe a haragos Szilágyi Domokos szavai: „Nem erre születtem, élet elvtárs, pelenkából mosni a szart – tizenhat éves csodálatosságom nem ezt, nem amazt: mindent akart!” És ugyanakkor ott látom magam előtt azt a gyöngéd kis rajzot a költő egyik leveléből, ahogy pálcikaember-formában lerajzolta a csecsemő fiát, az „őrgrófot”, amint előre-hátra ringatja magát négykézláb – biztosan hosszan figyelte a gyereket, ha ilyen alaposan követte a fejlődését.

Ide tartozik-e, hogy Szilágyi Domokos besúgó volt? Nekem idetartozik, most már végképpen, mert kamaszkorom holtában is imádott öngyilkos költője, akihez verset írtam, és akitől mesterséget tanultam, egyszerre volt az apám és a szerelmem tizenöt évesen. Az apámat, a szerelmemet látom most gyengének, kiszolgáltatottnak, megtörtnek, olyannak, aki alattomossá, sőt veszélyessé lesz megalkuvóvá zsarolt, sarokba szorított, eleve vesztes helyzetében. Ő mindent akart, és semmit sem kapott meg – és még csak nem is tábornokok, hanem pitiánerül bürokrata tartótiszt-elvtársak tették tönkre az életét, elrabolva tőle ifjúságot, tisztaságot, hitet, életet, és legvégül a legendát is. Most ott megy görnyedten a kárhozottak alvilági fasorában, én meg biztos távolságban megyek utána, követem, olvasom, szeretem, nem menekülhet. Ez is az én saját virtuális családtörténetem.

Másik jelenet. Megyek a kihalt belvárosi utcán. Messziről látom, hogy egy telefonfülkében zilált hajú, görnyedt tartású nő áll, beszorulva, belekucorodva az alig egyembernyi térbe, és szorongatja a kagylót. Hangosan beszél, szinte sírva. Hadarva kérdez, rövideket hallgat, kiabál megint. Aztán egyszerre csak felcsap a hangja, hisztérikusan üvölteni kezd: „Akkor menj, vidd a pénzt a kurvádnak, ne is lássalak!” A végét már az utcának ordítja, öblösen visszhangzanak a kapualjak, megrezzennek a csukott ablakok. Szinte látom, ahogy ide-oda csapódik a házfalak közt a csapdába esett hang, és mire visszanézek, a fülkében már nem áll senki, csak az otthagyott telefonkagyló himbálózik holtan a kötelén, jobbra, balra, jobbra, balra, kicsiket rándulva közben. A nő eltűnt. A telefon másik végén most is magyarázkodik valaki, hideg, tárgyilagos hangon, értsd meg, nincs mit szeretni rajtad. Nem akasztom vissza a kagylót. Hadd beszéljen.

– Ha nem hagyjátok abba – kiáltja a fiam a tapadókorongos íjjal a kezében –, lelőlek benneteket! – Tapintható az indulata: érzem a vére iramodásán, ahogy a csuklóját fogva vezetem magam mellett. Nem is figyeltem rá, épp azon vitatkoztunk emelt hangon, hogy érdemes volt-e ezt a harmadik játékot is megvenni ma, amikor amúgy sem férünk el a lakásban, és ebből a banális apróságból gyorsan a rend és rendetlenség témájába csapódunk bele, egyenesen a közepébe, és ahogy kezdenek villámlani az indulatok, ott a játékbolt előtti járdaszakaszon, egészen megfeledkezünk a gyermekről, aki döbbenten hallgatja, hogy a szűkösség gondolatától sarokba szorítva miket vágunk egymás fejéhez váratlanul. Csak jön velünk, mert húzom magammal, futva próbál lépést tartani, de aztán megelégeli, kócosan kiabálni kezd, és már feszíti is tehetetlen haragjában az új műanyag íjat, kis felborzolt tollú szerelemisten, mi pedig meglepetten hallgatunk el a vékony kiáltástól, és csak bámulunk, nahát, ő is itt van, vajon mitől ilyen ideges? Mit gondol, talán nem szeretjük egymást, vagy mi? Közben a kisbabánk rezzenetlen arccal alszik a babakocsiban. Ez is család.

Kezembe került egyszer egy emlékkönyv, egy anya adta a lányának, a lány pedig naplónak használta utána, és mindent leírt benne az akkor éppen nem túl ideális családjáról. Az anya ajánlást is írt az első oldalra, így hangzott: „Inkább befelé sírj, mint hogy valaha is megbánts másokat.”

Az elfojtásnak, a keserűségnek és a kényszerű alázatnak micsoda perspektíváit nyitja meg ez a mondat! Légy jó mindhalálig. Légy kedves, türelmes, nagyvonalú és odaadó. Tartsd oda a másik orcádat is, dobj vissza kenyérrel, ne ítélj, hogy ne ítéltessél. A nő köténye mindent eltakar, a családi gondokat nem illik kiteregetni. Légy szerető és alázatos leány, önfeláldozó anya és a családért élő-haló nagymama, és áldani fognak. Igen, igen. Ha az ember alázatra születne. De nézzük csak a csecsemőt, és rögtön megértjük, hogy önzésre születtünk, ebben nincs különbség fiúk és lányok között. Az alázatot keményen tanulni kell. De mindig csak befele sírni?

Vajon csak a nőket nevelik így, akartam volna kérdezni - de hát a gyerekeknél kezdődik az egész, és a férfiaknak még kevésbé szabad könnyezniük, különösen nyilvánosan. Csak kiabálniuk és haragudniuk szabad, harcolni, győzni, üvöltve magasba emelni a véres kardot. Eelőremenni egyedül a fasorban, hogy senki se lássa a sírást. A nők legalább panaszkodhatnak egymásnak. Két külön minta, külön csapda.

A tizenöt éves találkozóm előtt kaptam levelet egy régi osztálytársnőmtől, körkérdést írt nekünk, hogy szabadnak érezzük-e magunkat. Bátor kérdés. Nem, nem vagyok szabad, válaszoltam gondolkodás nélkül. Az anyák soha nem egészen szabadok. Ezen persze sokat vitatkozunk a férjemmel, aki inkább képes elvonatkoztatni az érzelmeitől Ha egy férfi az igazi hivatását követi és nem kényszerül megalázó kompromisszumokra, akkor ideális esetben a belső útján csak magának tartozik elszámolással – sem kívülről, sem belülről nem követel tőle többet senki. Én viszont most, kisgyerekes anyaként, úgy érzem, hogy az a szabadság, amely az érzelmek és a gondolkodás teljes függetlenségét jelenti, egy ideig elveszett számomra. Még örülhetek, hogy a történelem éppen nem állít olyan kemény döntések elé, mint az előző generációkat. Akinek kicsi gyereke van, az gyenge, az zsarolható. Nem csak magárért tartozik felelősséggel, nem önmaga. Nem csak önmaga.

Persze: szabadságomban áll szeretni. Ölelni. Kedvesnek lenni. Mosolyogni. Miért nem mosolyogsz? - kérdezi mindig a fiam, ha elfelhősödik az arcom. És tényleg: miért nem? Hiszen csak vissza kell mosolyognom rá - ez is szabadság. Ezek szerint szabad vagyok? Igazán szabad akkor lennék, ha nem félnék a haláltól - sem a sajátomtól, sem a másokétól. Ha elfogadnék mindent, ami jön. Ehhez sztoikus nyugalom kellene. Végtelen hit, vagy végtelen türelem az előítéletek nélküli megértéshez. Ha úgy érezhetném a világ teljességét, ahogy az anya hangolódik rá a gyereke örömére és haragjára.

Megérteni. Ha sikerül is a megértés, szabadságunkban áll-e vajon megbocsátani? Megbocsáthatunk-e önmagunknak, a családunknak, felelősek vagyunk-e az őseinkért hetedíziglen? Megbocsáthatunk-e a hazánknak, nemzetünknek? A történelem gyermekeiként lemoshatjuk-e édes szülőnk kezéről a vért? Valóban megbűnhődte már e nép, vagy bűnhődnünk kell még nemzedékeken át? És vajon a mi gyengeségünk és bűneink felülírják-e az ősökét? Lassan olvashatatlanná íródnak az egymásra írt betűk.

Volt egy diktátor, aki hosszú ideig megkeserítette az ország és a családom életét, és aki a sorsom alakulását is meghatározta. Apánk ő, tanultuk az iskolában, és retusált, hosszú pillás, kicsattanóan piros ajkú arcképe nézett le ránk minden osztályteremben. Az egész ország egy nagy család, mi pedig mindannyian nevelésre és gyámolításra szoruló gyermekei vagyunk a pártnak, hűségünkkel és életünkkel szolgáljuk. Mit csináltok, fiacskáim? – nyüszítette a diktátor felesége a fiatal katonáknak nyomorúságos kivégzésük előtt. A gyerekeik voltunk, belenyomorodva a hazugságaikba.

Nemrégen egy román újságban láttam viszont ezt a diktátort, szokatlan perspektívából. Nem a kép közepén, hanem a szélén állt: kicsi, szinte észrevétlen alak, csak az elmaradhatatlan lódenről és micisapkáról ismertem rá, mert az arcán nem a hivatalos ikonológiából megszokott gőgös, kicsit durcás atyai mindentudás látszott, hanem megdöbbenés, a karjait pedig tehetetlenül tárta széjjel. A tragikus bukaresti földrengés romjait szemlélte meg éppen, a harmincháromezer épületet összedöntő katasztrófa rombolásának nyomát.

Aznap éjszaka erről az emberről álmodtam. Beteg volt, elesett és öreg. Pizsamás, mezítlábas zsarnok. Nekem kellett őt cipelnem négykézláb a hátamon, ki tudja, miért és hová. Vonakodó hátasló, vittem lassan, kínlódva, utcákon és üres tereken át, hordtam az ólomnehéz pusztítás terhét. És egyszerre csak még ott, az álmomban megértettem, hogy egy abszurd dráma szereplője vagyok. Tudtam a címét: Istennél a bocsánat.

Halottak napján írom ezt, kétezerhatban. Sötét van és kitartóan szitál az áthatóan hideg eső, kioltja a temetői mécsesek erőlködő lángját. Nem ihatnak tüzet a halottak, akik tömegben is magányosan menetelnek a fénytelen, végtelen fasorokban. De közben itt benn, a langyos lámpavilágnál, a két szoba-konyhában ez az állandó dobogás – játszanak a fiaim. A kicsi négykézláb iparít a játékok felé, ajtókat nyitogat, könyveket és kazettákat cibál le, kísérletezik a súrlódással, a gravitációval és az árnyékokkal, felkapaszkodik a bútorokra, lalalázva ringatja magát, fülig ér a szája. A nagyobbik fiú kuckót épít, aztán elmélyülten rajzol és lelkesen magyaráz, mesél, épületeket és gépeket tervez, rettenetesen fontos dolgokról értekezik, aztán arról érdeklődik várakozó izgalommal, hogy vajon az Angyal felesége-e a Mikulásnak.

Élők napja, halottak napja, benn a bárány, künn a farkas – fekete estében messzevilágló nyugalom, a család melege. Behívnám a holtakat az idő sötét fasorából, hogy melegedjenek egy kicsit a fényünknél – de félek. Elég-e ennyi meleg annyi rengeteg hideg ellen?

Biztos, hogy nem. Gyertyát gyújtok hát nekik, égjen. Költözzenek a lángba, és világítsanak nekünk. A távolabbi ősöknek már a nevét sem tudni, de úgy vannak velünk itt a szobában, mint a gyertyafény, ami a kanóctól a legtávolabbi sarkokig elér. Benne vannak a gyermekeim mozdulataiban, nézésében, mosolyában. Bevilágítják, amit látok, de őket nem látni már.

(Füzet, fasor, fény. A Határ című kötetemből.