Családmesék

Képek a falon

Édesanyám szobájának egyik falát a család menyasszonyainak és vőlegényeinek képei díszítik.
A dédunokák nem mindig szeretett leckéje: felmondani ki kicsoda. Két pár még egyszerű, a szüleik, illetve unokatestvéreik szülei. A harmadik is megy: nagyapjuk és nagyanyjuk. A következő kicsit már nehezebb, nem csak azért, mert rá kell csodálkozni, milyen szép menyasszony volt a Dédi, hanem mert a dédnagyapjukat már nem ismerhették. És ezután jön a neheze, a déd-nagybácsi, az anyai ükszülők, és még azon is túl, édesanyjuk üknagymamája és üknagyapja.

Én az üknagyapát kivéve a képeken szereplők  mindegyikét ismertem.

Sajnos, a többi dédszülőmről nincs kép, az emlékezetem is csak egy dédapát őrzött meg, Braun (Barabás) Mártont, akinek meghatározó szerepe volt édesanyám életében. 

Amikor az idősebbik lányom született, öt élő nemzedék volt egy sorban, a friss üknagymama elmondhatta : mondd meg lányom a lányod lányának, hogy sír a lánya. 

Brücher Erzsébetnek hívták. (1891-1981) Férjével, Róth Mihállyal(1884-1953) együtt kitelepítették. Egy 55 és egy 62 éves embernek kellett kis  csomaggal, idegen földön, család nélkül, új életet kezdeni.

Az ő lányuk volt az én szeretett anyai nagymamám, Róth Erzsébet  (1910 -1971) Fiatalon feleség és anya lett, férje Braun Márton (1905 - ?) .  Harmincöt évesen itt maradt egy kamasz lánnyal, a férjét elvitték „malenkij robotra”. Soha nem tért haza.

Apai nagyapám Weigert András (1889-1978), apai nagyanyám Wagner Julianna (1898-1974). Én gyerekkoromban német szót otthon csak az apai nagymamámtól és a testvérétől hallottam , leginkább akkor, ha nem akarták, hogy értsem, miről beszélnek.

Édesapám  Weigert  Andrásból lett Várfalvi András. (1920-1994) A hogyan egy külön történet. 1947.október 16-án kötöttek házasságot édesanyámmal, Braun Magdolnával. (1928-)

A fényképek között ott van még a nagybátyám, apám öccsének és a feleségének az esküvői képe is. Völgyesi  (Weigert) Ádám és Égel Éva). A család nagy megelégedésére a Budapesten élő öcs is (hartai) sváb lányt talált magának.

Látszik a nevekből, hogy nincs egyetlen vegyes házasság sem. Én voltam az első, aki hozzámentem egy” magyarhoz”, Fazekas Andráshoz.   Itt ért véget a tradicionális németség.

KI mennyire vallotta magát németnek?

A német eredetünk nem volt sem titok, sem érdem, sem szégyen.  Természetes adottság. Ugyanakkor, ugyanilyen természetességgel magyarok is voltunk, hiszen itt nőttünk fel, itt éltünk.

Az apai ágról kevesebbet tudok, de arról beszélt a családi legenda, hogy nagyapám „a millenáris idején” gyerekként büszkén szavalta magyarul a „Talpra magyart…”

A szokásbéli hagyományokat minden család őrizte („Így szoktuk…”), a nyelvhasználat már különbözött. Róthék kevésbé beszéltek németül, Braun dédapám az unokájához (édesanyámhoz) csak németül szólt.

Az 1941.es népszámlálás idején anyai nagyszüleim (az iskolai felvilágosítás hatására is  - „Magyarországon élünk – magyarok vagyunk”) magyar nemzetiségűnek és magyar anyanyelvűnek vallották magukat. Ennek ellenére elvitték nagyapámat „málekij robotra”.  A Braun dédapám magyar nemzetiségűnek, és német anyanyelvűnek („németül beszélünk…) vallotta magát.  Neki „csak” a házát, vagyonát vették el. A Róthékhoz egy olyan összeíró ment, aki erős nyomást gyakorolt rájuk („csak nem tagadjuk meg a németségünket..?”) – így ők magyar anyanyelvűnek és német nemzetiségűnek vallották magukat. Teljes vagyonelkobzás után kitelepítették a már nem fiatal házaspárt.

Akiknek menni kellett

A „németországi nagymama”

A sors különös fintora, hogy azokat a hozzátartozóimat vitték Németországba, akik otthon csak magyarul beszéltek. Valamennyire persze, ők is tudtak németül, de az is családi történet része, hogy Róth nagyapa „berényi svábul” kért gyufát a németországi boltban, és végül csak mutogatással értették meg egymást. (A Róth dédszüleimről van szó, de innentől kezdve ők lettek a „németországi nagyapa, nagymama)

Hatvankilós csomaggal indították őket útnak. Bár a nagymama nagyon talpraesett és szorgalmas volt, még rántást is csomagolt az útra, hogy gyorsan lehessen főzni, egy idő után elfogyott a készlet. Az út menti fákról szedett almával csillapították az éhségüket. Németországban ők voltak a „magyar cigányok”, senki nem örült a kényszer-betelepülőknek.

Az első évek igen nehezek voltak. Nagyapa sokat betegeskedett, nem tudott már dolgozni, 1953-ban meg is halt. A nagymama egy étteremben mosogatott, így teremtette elő a megélhetéshez valót. Valószínűleg ott is jól helyt állt, azért kérdezte meg a tulajdonos lánya, nem költözne-e hozzájuk? (Valakit nekik is be kellett fogadni.)

A Mauz családnál végül valódi otthonra talált. Segített a háztartásban, a gyerekek nevelésében, akik máig úgy gondolnak rá, mint a nagymamájukra. Azóta már ők is nagyszülők lettek, de a családi barátság most is élő, meglátogatnak bennünket, vendégül látják a gyerekeinket, leveleket váltunk.

Jó ideig semmiféle kapcsolat nem lehetett az itteniek és a kintiek között. Édesanyám mesélte, hogy az egyik rokon átjárt Ausztriába dolgozni, ott adott fel a nagymamáéknak levelet, benne két vékony szelet szalonna… Nagy örömöt okozott, mikor megkapták.

Haza először nagymama (a nagyapa már nem élt) más kitelepítettekkel együtt egy turista csoporttal,  futballszurkolóként érkezett 1957-ben. Így lehetett engedély kapni a beutazásra.

Természetesen közelében sem jártak a focimeccsnek! Az állomás tele volt várakozókkal,  én is ott  álltam a számomra  még ismeretlen „németországi nagymamát” várva,és csak kapkodtam a fejem a sok „Liszka… Cuszka… Léntya… felkiáltások között.

Amikor már engedélyezték a beutazásokat, rendszeresek lettek a hazalátogatások. Ilyenkor összegyűlt a nagycsalád, a közös ebédek az estébe nyúltak.

A nagymama nagy ajándékozó is volt, mindenkinek hozott valamit. Maga kötötte pulóvereket a férfiaknak, Toblerone csokit a gyerekeknek, narancsot és banánt először általa láttunk. Senki nem maradt ki, három lánya, azok családjai, unokák, dédunokák. A  háborúban meghalt fia családját, menye második házassága után is  ugyanúgy a család részének tekintette,az új férj ugyanazt a pulóvert kapta, mint a vők,  a második házasságból született kislány ugyanúgy unokának számított, mint a fiától született fiú.

Rendkívüli alkalmakkor rendkívüli ajándékot is kaptunk. Én pl. mosóporban érkezett karórát, „üvegnájlon” ruhaanyagot a konfirmációra…

Később innen is mehettek látogatók Németországba. A nagymamát befogadó Mauz család befogadta a családtagokat is. Bornagykereskedők voltak, ma már talán elmondható, hogy néhány hetes alkalmi munkát is biztosítottak a cégüknél. Közelről tanulmányozhatták a „rothadó kapitalizmust”, a tisztességes bért, papír nélkül az adott szó becsületét, az árubőséget, a szervezettséget. A kis keresményt aztán átutalták a külföldiek számára kialakított boltba, ahol csak valutáért lehetett vásárolni, viszont hozzá lehetett jutni nálunk nem, vagy alig kapható dolgokhoz. Nekünk így lett az első gáztűzhelyünk.  („A nyugaton beszerezhető termékekhez úgy lehetett hozzájutni, ha az érintett nyugati rokona vagy ismerőse devizát fizetett be az IBUSZ Külföldi Kereskedelmi Akció számlájára, majd kiválasztotta az IBUSZ katalógusaiban szereplő egységcsomagokat, amelyeket a megajándékozottnak kipostáztak, vagy az személyesen vette át őket „ - találtam meg a neten az emlékeimben csak „IKKA „-ként élő intézmény leírását) )

Néha mondják, „jól jártak”, akiket kitelepítettek. Azért annyira ne irigyelje őket senki! Mindenüktől megfosztva kellett helytállni, nem tudjuk, a mi nagymamánk sorsa hogyan alakult volna, ha nem ilyen talpraesett, és ha nem találkozik az őt megszerető és megbecsülő Mauz családdal. Nem tudjuk, hányszor kínozta őket a honvágy, hányszor érezték a kiszolgáltatottságot, mennyire hiányzott a család.

Nagymama végül 1977-ben települt haza. Akkorra négy gyereke közül már csak egy élt, Speck Józsefné, ő  gondozta  haláláig.

Nagyapám, akit nem ismerhettem   

Anyai nagyapám, Braun Márton 1905-ös születésűként ahhoz a nemzedékez tartozott, aki még katona sem volt, soha nem kellett elhagyni a szülőfaluját. Egészen 1945 január 6-ig. Ekkor vitték el „malenkij robotra”. Vízkereszt volt, zúgtak a harangok. Aztán hosszú időre elnémultak, talán néma lázadásként, talán  az emlékezés sajátos formájaként -  a berényi  német evangélikusok  -  más templomokkal ellentétben - sokáig nem harangoztak vízkeresztkor.

Az összegyűjtött németek a munkától nem féltek („Mi az nekünk? Kicsit dolgozunk, és jövünk vissza”. Arról, hogy  hogy milyen körülmények között, és ki hogyan jött vissza, mára több írást, visszaemlékezést olvashatunk.)

Az én nagyapámnak első pillanattól kezdve nagyon erős honvágya volt. Annyira vágyott haza, hogy még a szökést is fontolgatta.  „Nem lehet, Márton! Látod, visszahozzák, aki elmegy, haza is hogyan érnénk…”- mondta a komája.

Volt egy baránybőr bekecse, amit soha nem hagyott el. Nappal kabát, éjjel takaró…. Az egyik őrnek nagyon megtetszett, kérte is, de nagyapám nem adta.

E két dolog utólag kapott jelentést.

Amikor Szabó Árpád segítségével hazajöhettek a berényiek, minden hozzátartozó az állomásra sietett. Anyám emlékei szerint az ő édesanyja, nyugtalanul és rossz előérzetekkel indult el.

Jöttek az emberek, örült mindenki, ők vártak, vártak …  hiába.  Végül Wagner Ádám megszánta őket, és válaszolt: „Márton nincs itt…” Másnap részletesen elmondta, amit tudott.

Beszélt a honvágyról, a bekecsről, és az utolsó napról, amikor látták.

Krumplit szedtek a földeken. Éhesek voltak, volt, aki próbált eldugni pár szem krumplit. Ezért estére kihallgatásra vitték őket, mint krumplitolvajokat.  Aztán éjszaka eltűnt Márton. Később hallhatóan vertek valakit, nagyon erős kiabálás, jajgatás hallatszott. Reggelre se Márton, se a bekecse nem volt ott.

Szökni akart?

Aki próbálkozott korábban, mind visszakerült, be is mutatták, hogy példát statuáljanak.

Ráfogták a krumplilopást, és agyonverték? Kellett a bekecs?

Senki nem tudja. Máig se.  Eltűnt.

Weigertől Várfalvi         

Apám tényleges katonai szolgálatát teljesítette 1942-ben. A kiképzés lezárása után őt és néhány társát kiszólították a sorból: „Önök jelentkeztek az SS-be. Ezért Önöket most leszereljük a magyar hadseregből, és átküldjük az SS alakulatokhoz. „  Apám döbbenten hallgatta. Volt elég bátorsága, hogy előlépjen: „Én magyar katona vagyok, nem is akarok más lenni. Nem jelentkeztem az SS-be, maradni szeretnék.” A parancsnoka megértőnek bizonyult, hitt neki, maradhatott.   Még ketten-hárman csatlakoztak hozzá, a többieket leszerelték, valóban átmentek az SS-be.

Apám ekkor kérte a névmagyarosítását. Mint utólag kitudódott, valaki tudtuk nélkül beadta a német nevű katonák jelentkezését az SS-be.

Mindez Várfalva környékén történt. Ezt a nevet választotta, így lett a nevünk Várfalvi.

Ezután természetesen ő is ment a frontra, a többi magyar katonával együtt kénytelen volt részt venni a harcokban. Később, ahogy mesélte: „Feltartottuk a csodafegyvert…”  Ami azt jelentette, hogy  a magára maradt, még életben lévő néhány katona megadta magát és orosz fogságba került.

Az életét a fogságban egy németül tudó orvos mentette meg. „Van itt egy német katona, aki tud magyarul…”- mondta valaki a tábor orvosának.  „Tévedés. Van itt egy magyar katona, aki tud németül!”- így apám.  Ez a mondat hozta őket közelebb egymáshoz. Ma azt gondolom, talán az orvos oroszországi német lehetett. Mindenesetre, mikor apám súlyos hasmenéssel küzdött, mindent megtett a gyógyulásáért, antibiotikumot , vért szerzett. Így apám legyengülve ugyan, de élve  elindulhatott haza az elsők közt,  1945-ben. A vonaton útitársa, Feldmüller József, még „elérte” a kitelepítést.

A Weigertek. Három testvér három néven.  

Nagymamám, Weigert Andrásmé, Wagner Julianna, 
Apám: Várfalvi András, 
testvérei: Völgyesi Ádám, Weigert Erzsébet, nagyapám: Weigert András.

Akik itthon maradtak

Braun nagyapa

A dédapám (Braun(Barabás) Márton, …) anyám sokat emlegetett nagyapja…

A családnak volt tanyája és háza is a faluban. Általánosan elfogadott dolog volt, hogy a fiatalok a tanyán gazdálkodtak, az idősebbek pedig a faluban laktak. A gyerekek rendszerint a  nagyszülőktől  jártak iskolába.

Ahogyan édesanyám is.  Amikor a nagymama meghalt, a szülők próbáltak új megoldást keresni, de a nagyapa azt mondta: „Nem elég, hogy meghalt a feleségem, még ezt a kislányt is el akarjátok venni tőlem?” Így anyám maradt, gyakorlatilag kisiskolás korától nagylány koráig a nagyapa fennhatósága alatt. Meghitt, bensőséges kapcsolat volt közöttük.

Ők ketten csak németül beszéltek egymással. „Nem mondta azt nekem senki, hogy csak így szabad, de így beszéltünk” – emlékszik édesanyám. A nagyapának az volt az elve, hogy a gyerek magyarul az utcán is megtanul, Így lesz kétnyelvű, s ezáltal gazdagabb, ha otthon németül  beszélnek vele.

Őt a kora miatt már nem vitték sehová, a vagyonával fizetett a német származásáért.  Sváb vagyonkorlátozás címén elvették a földjét, a tanyáját, a házát is. A nagy ház végében volt egy kis nyári konyha, oda költöztették őket, a lakásukat pedig odaadták betelepülő felvidékieknek.

Erre a parányi lakásra még én is emlékszem. A nagyapa újra nősült, második feleségével itt éltek életük végéig. Ágy, egy kanapé, asztal, egy szekrény, beépített sparhert…. ennyi  volt az életterük…

Mama 

Anyai nagymamámat hívtam így. Már magam is fiatalasszony voltam, amikor elgondolkodtam,   A gondok nem, de a gazdaság fogyott. Apósa (Braun nagyapa) tanyájában laktak, amikor elvették, költözni kellett. A földeket is  elvették, vagy elcserélték rosszabb minőségűre, egymástól távol eső parcellákra. Az alig 18 éves anyám látta, mennyire hiányzik a férfikéz a gazdaságból, mekkora teher hárul az édesanyjára. „Férjhez kell mennem. De találok-e olyat, aki német… elég magas ….jóképű…. jó ember?”
milyen fiatalon maradt egyedül egy nagy gazdaság gondjával.

Talált. A hadifogságból hazatért apámat.  Nem sokáig jártak jegyben, 1947  őszén összeházasodtak. Ettől kezdve egymást segítve gazdálkodtak, viták is voltak, de végül mindig meg tudtak egyezni.

Én tőle jártam iskolába, („fiatalok a tanyán – idősek a faluban”)a  Rákóczi utcán lakott.  Ma is előttem vannak az esték. Mama kézimunkázik, jön Józsi bácsi, elővesz egy könyvet, abból olvas fel hangosan. A nem az én fülemnek szánt családi sutyorgásokra is emlékszem.

Józsi bácsi Mama „udvarlója” volt. Sokáig járt hozzá, feleségül is kérte, de Mama várta haza az urát. Mert semmit nem tudott róla. Hátha hazajön… Elbarangolt valahol abban a nagy országban, és mi lesz, ha asszonyát más oldalán találja? Nem tudom, Józsi bácsi volt-e elég kitartó, vagy Mama túl sokáig magányos, esetleg  a családi nyomásnak engedett („Vagy menjen hozzá, vagy küldje el!”), de végül elengedte a házasságát. 1957-ben holttá nyilvánították Braun Mártont, Mama hozzáment Somogyi Józsefhez.

Nem sok idő töltöttek együtt. Józsi bácsi következő évben agyvérzést kapott és hamarosan meghalt. Mama megint özvegyen maradt. Ötvenen túl aztán harmadszor is házasságot kötött Enyedi Józseffel, adatott neki tíz békés, nyugodt év.

A fiatal pár első évei

Édesapám és édesanyám egyik tanyából a másikba vándorolva kezdték meg közös életüket. A vándorlást a kényszer hozta, az egyik tanyát elvették, akkor a nagyobb család tagjai befogadták őket, aztán újabb tanyát találtak, onnan is menni kellett. A gazdáktól elvett, vagy cserére kényszerített tanyák néha olyanok kezébe kerültek, akik a gondosan karbantartott épületeket lelakták tönkretették, aztán tovább álltak.

1952 nyarán apám súlyos beteg lett. Ahhoz, hogy egyáltalán életben maradjon, sok jó ember kellett. Kezdve Bak Miska bácsitól, aki jó helyre küldte tovább, folytatva Bikfalvi doktorral, aki a betegbiztosítással nem rendelkező parasztembert azonnal felvette a kórházba. Aki egy tüdőműtét és szívműtét között az ágya mellé ült: „Tudja András, így van ez, száz műtétnél minden rendben, a százegyediknél minden összevissza van. De ma éjszaka aludjon nyugodtan, majd én töröm a fejem, mit csináljak holnap magával.” Aztán, napok múlva, anyámnak: „Fiatalasszony, kezdheti hízlalni az ökröt, meg fog gyógyulni az ura!”

Első emlékeim között van: Fogom apám kezét, ballagunk a dűlőúton, körülöttünk mindenütt szántás, hatalmas barázdák. Messze egy kicsit pont, anyám szánt lóval, neki visszük a tanyából a reggelit…  Apám hosszas gyógyulása után együtt dolgoztak tovább, kemények, szorgalmasak voltak, ugyanakkor minden baj ellenére derűsek  és egymást szeretők. Az ötvenes években járunk, a beszolgáltatások, padlásseprések idején…

1957 őszén vettek egy kis házat a Mónus Illés utcán, beköltöztek a faluba, de tovább gazdálkodtak, egészen a hatvanas évek téeszesítéséig.

Apám látta, hogy nincs más út, be fog lépni, de megadta a módját! Hullámokban érkeztek hozzánk a különböző agitátor csoportok. Volt, amelyik csoportba a tanáraim is be voltak osztva. Ők ismerték a családot, békésen elkvaterkáztak, aztán, hogy apám nem írta alá a belépési nyilatkozatot, ugyanilyen békésen tovább mentek.  Voltak olyanok is, akik fenyegetőztek, de apám nem volt ijedős fajta, nekik sem írta alá. Amikor aztán elfogytak az agitátorok, beballagott a tsz központba: „Jöttem belépni.” A végén úgy kellett utólag becsempészni, már régen ott dolgozott, amikor kiderült, valahogy eladminisztrálták, nem is tag!

Tudomásul vette a változásokat. A belépésnél sokkal nehezebben élte meg a téeszek szétverését, azt, hogy egyesek a hajdani parasztemberek munkáját semmibe véve, mohón kaptak a korábban közös vagyon után, kisemmizve  a kisembereket,  hordták szét mindazt, amit ők termeltek meg.
  
Végül

Visszaidézve a történeteket, mit látok?

Az egyén mögött ott álló nagyobb családot, ahol mindig akad valaki, aki próbál segíteni a másiknak.

Nehéz életeket, amiben családtagjaim jócskán kaptak sebeket, de a sebek vakargatása helyett keményen, nagy akarattal – valami erős belső hittel és derűvel – tették a dolgukat. Minden helyzetben tartásuk volt!

Ezt a mentalitás kívánom - legyen bármilyen életük  – az unokáimnak is!